Marcell

Mivel gép előtt voltam, gyorsan bepötyögtem a gugliba, h "az egyik pupilla tágabb, mint a másik". Miközben a "keresés" gombot nyomtam, azon futott át az agyam, h biztos nem dob ki rá semmit, mert olyan bénán írtam be a keresendő kifejezést. Tán még le is idiótázott a gép magában, h ilyen baromságokat gépelek bele. Még keresett a gugli, belenéztem a gyerek szemébe. Igazán rémisztő látványt nyújtott, így gyorsan vissza is ültem a mindentudó kislexikon elé. Na itt jött az izzasztás. Nem hogy csak egy csomó találatot dobott a net az én "béndzsa" kifejezésemre, de kifejezetten komoly dolgokat mutatott a gugli. A harmadik találatnál már rendesen be voltam parázva, mert ott éppen az "ártalamtlannak tűnő fejbeverésekről" regélt hosszan, h azoktól micsoda komoly neurológiai problémák jelentkezhetnek. Marci meg ugye híres arról, h állandóan nekimegy az ágyban a "támlának",  mint ezen az ominózus délutánon is tette. Telefon a dokinéninek, aki továbbirányított minket a felnőtt ügyeletre. No ott jó sokat vártunk mire az ügyifogyi visszaért (aki egyébként éppen neurológus szakorvos) és persze, hogy elküldött minket Kistarcsára ottalvós kötelezően fakultatív programra. Közben igyekezett megnyugtatni, h szerinte semmi komoly, mert Marci szokásához híven jókedvű és vihánc volt, csak a neurológiai problémát ki kell zárni mindenféle rutin vizsgálatokkal. Ha-ha. Csakhogy Kistarcsán nincs gyermek neurológus, ami biza nem olyan, mint a felnőttes. Így továbbküldtek minket a Heim Pál Kórházba, ahol minden van. Ez már olyan 0:30 körül volt.

 

Marci nem fürdött (értsd kimaradt neki az est fénypontja), akkor már 3x vetkőztettem le csupaszra, öltöztettem fel és tettem be, valamint vettem ki az autósülésből. Asszem nem kell elmesélnem senkinek, h leizzadtam vagy 2 kilót, mire ezeket elvégeztem. 1 órás várakozás után (akkor a gyerek már az apja vállán aludt a Heim Pál Kh várójában) végre szólítottak minket. Az én kis hősöm pedig képzeljétek nem sírt, mikor beszúrták neki a kézfejébe a tűt, h vért vegyenek. Na annál jobban üvöltött, mikor a nővérke lefogta a kis kezét, h irányítsa a vért a kémcsőbe. Mikor beléptünk a terembe, rögtön hangosan megörültem, h van ott szabad fekhely (volt 4 ágy matraccal, megágyazatlanul) és így fektetve megszoptathatom Marcit. De sajna gyorsan letörölte a mosolyt az arcomról az éjszakás nővér alias SzörnyelladeFrász, mikor közölte: "felejtsem el, az nem nekem van fenntartva". "A gyereknek ott a rácsos ágy, nekem meg tud adni egy széket". Majd a következő mozdulattal a lábával odalökte nekem (gurulós vót). Mindezek után felszólított, h tegyek rendet magam körül (Marcus téliholmijai + az én kabim + 2 válltáska). Mondtam neki, h nem terveztem széthagyni a holminkat, de előbb a gyerek... majd ha ő elaludt akkor pakolászok oszt jónapot... vagy iccakát, ahogy teccik. Ez már kb. 2 órakor volt. Apája elbúcsúzott, hazavezetett. Én cicire tettem az akkor már a holtponton túlesett gyereket, aki végül nagy nehezen elaludt. Sok kedves olvasóm bizonyára nem tudja, h nem Marci volt az egyetlen beteg akkor éjszaka, hanem jómagam is épp a csúcson jártam köhögés és orrfolyás ügyben. Ilyetén a gurulós széken, ruhában töltöttem a fél éjszakát a köhögésemet visszatartva, mivel féltem, h felébred rá Marci és nem tudom majd visszaaltatni; az orromat a leghalkabb verzióban fújva - elment fél zacskó pézsé az tuti - és figyelve az én kis bogaramat, aki egyébként hurutosan lélegzett és egész hajnalban köhécselt, de azért közben aludt. SzörnyelladeFrász odajött hozzám és felszólított (azért írom így, mert tényleg olyan parancsolós volt, mint katonáéknál), h húzzam fel a rácsot, mert ha el találok aludni, a gyerek kiesik... heh... micsoda új info... Néha-néha elszenderegtem, mert sikerült beágyaznom magamnak is: a sálamból és sapkámból készített vánkost a vállamra fektettem, fejemet ráhajtottam, nekidőltem a rácsnak és próbáltam aludni. Volt 4 szabad ágy a teremben, egyik sem volt megágyazva, nekem bármelyik szuper jólesett volna. Én tudom, h vannak szabályok és nem szabad átlépni, de most komolyan, csak az állapotomra való tekintettel méltányosságból nem lehetett volna az egyik ilyen megvetetlen matracot 2 órácskára a rendelkezésemre bocsátani?

Hajnalban, mikor átadták a műszakot egymásnak a nővérkék, az egyik szőke teremtés csak úgy reggeli gyanánt még jól be is szólt, miszerint: "az én fiamnak is tágabb az egyik pupillája, mint a másik, akkor most hozzam be?". Mindezt iszonyú cinikus és provokatív módon, és számomra is jól hallhatóan. Ha nem Marciról lett volna szó, bizonyára felállok, és jót nem állok magamért. Lenne néhány keresetlen szavam az anyukájához, az már biztos! Nem is értem, h tisztában van-e vele a kedves nővérke, h evvel a megjegyzéssel felülbírálta a gyermekorvosunk, egy neurológus szakorvos, egy kórházban dolgozó gyermek szakorvos és egy a Heim Pálban dolgozó gyermek szakorvos véleményét is! Nem értem, h a nővérkék miért is vannak úgy oda, miért tudnak jobban mindent, mint a főnökeik, és miért áll nekik mindig följebb? Miért cinikusak és miért nem megértők. Miért sz@rnak az ember fejére és miért nem segítőkészek? Sok ezer ilyen kérdés tolul még itt a fejemben. Válaszra várnak.

Reggel fölmentünk a koponya rtg-re (ami, mint utólag kiderült csak egy fölös sugárzás volt szegény Marcusnak, mert a záróból kiderült számomra, h a felvétel nem sikerült – ezt a kh-ban nem is mondták :o -, de akkor minek is kellett???). Ekkor már egyébként a pupillatágulat visszahúzódott. Utána le a szemészetre. Persze senki nem volt, aki előljáróban szólt volna, h a gyereket öltöztessem melegen, és ne pizsiben vigyem az emeletek között, mert a lépcsőházban olyan hideg van, mintha kint lennénk az utcán. Ráadtam a fölsőm, én meg rövid ujjúban jöttem-mentem, miközben mellettem az emberek sálban, sapkában és nagykabátban közlekedtek. Utána jött a neurológus szakorvos. Akit végre egy angyal küldött nekem. Olyan kedves és aranyos volt, Marci is imádta őt. Hápersze mer ezerrel hintáztatta, meg kalapált neki :) Azt mondta minden tutkó szerinte, egy uhut még kiírt a kutacs miatt (nem értem miért gond h van még neki :o). Elmentünk az uhura (immáron melegen burkolva), ott is mindent rendben találtak. Gondoltam, na mostmár aztán visziláti, menjünk haza aludni. Ahhhhaaa a nagy lóbrokit. Üljünk csak szépen és várjuk meg, még lemegy az ambuláns rendelés 5-6-os várólistája 1-2-esre (értsd: a váróban ezer gyerek meg anyuka és apuka vár és amíg le nem fogyatkoznak addig ugyan c@rik ránk a kezelőorvosunk). Nem egészen értem, h miért kellett nekünk olyanokat megvárnunk, akik jóval néhány órával utánunk érkeztek. Miért nem lehet előttük rányomni 1 db pöcsétet meg egy szignót arra a c@r záróra és könnyed búcsút venni egymástól? Aki ebben lát logikát, feltétlenül ossza meg velem!

 

A kórház c@r, mindig, minden körülmények közt. Na de ha ilyen bánásmódban részesül az ember, akkor meg még c@rabb... Olyan sokat kell még fejlődnünk ezen a téren is ebben az országban. Jaaaa h c@r országnak, c@r kórháza és annak c@r nővérkéi (tisztelet a kevés kivételnek!) vannak? Akinek nem tetszik, lehet elmenni? Vagy h is fogalmazott kedves ex min. elnök úr? De nekünk kérem, itt van a családunk, itt vannak a barátaink, a szeretteink. Aztat nem lehetne, h a lakosságot nem űzzük el, hanem teremtünk egy kedvesebb, szeretetreméltóbb, segítőkészebb és őszintébb emberekkel teli egészségügyet és országot?

 

Délután fél kettőkor (Marci már túl volt egy olyan alváson, amibe a nyúzottságtól belesírta magát) volt kegyes meglátogatni minket az orvos és kiadni a papírokat. Néhány szót szólt még (azt meg sem említette, h nem sikerült a rtg!), majd végre hazaengedett minket. Marci a kocsiban beszunyált, én viszont túl fáradt voltam ahhoz h aludjak. Itthon viszont sikerült egy fél órácskát nagyon mélyen aludnom. Valami őrületes idióta álomra ébredtem és aztán arra eszméltem, h Marci odafönt kacag apájával. Megnyugtató volt hallani.

Azóta is betegek vagyunk ugyan. Marcinál éppen hörghurutot diagnosztizáltak (bocs Drágám, valószínűleg ez a mami öröksége :S pfujj pfujj) Én már kicsit jobban. Nagyit és Kerit most döntötte le a lábáról a Maszat vírusa. De a lényeg: a kedve töretlen és remélem így is marad!

Nagyi és Keri, Ti meg szépen gyógyulgassatok és ezer bocs. Olyan puszizsákot küldünk nektek, ami soha ki nem fogy!