Keliéknél már karácsony előtt jó néhány nappal ki volt rakva egy kis tálkába az asztalra. Marcinak rögtön megnyerte a tetszését a színes csomagolás így lecsapott rá. Nagyi - látva rosszalló tekintetemet, mikor Marci épp kibontani készült a karácsonyi fincsiséget - kitalálta, h beeteti Marcit h az dísz, és vigyázzon, nehogy összetörjön. Ezzel a probléma meg is oldódott. Egy darabig. Karácsony előtti napon újra megnézte a "díszeket". Szívem vajból, és gondolván, h úgysem lehet egy életen keresztül tiltani tőle, bevallottam neki töredelmesen, h az egy nagyon fincsi dolog. Kibonthatja és ha sikerül, megeheti ami benne van. Marcinak felcsillant a szeme, kikerekedet, majd remegő szájjal azt kiabálta: "tokiiiiii". No, nem is tartott sokáig a csomagolás belseje. Egy szuszra bekapta, megrágta, lenyelte. Kérte volna a következőt, de annyira azért még sincs vajból a szívem ;-)
Másnap mikor kocsiba ültünk, azt kiabálta: szaloncukóóóó, szaloncukóóóó. Töredelmesen bevallom, azért, mert nem akart beülni az ülésbe, feszítette magát és nem volt kedvem fél óráig imádkozni, h viselkedjen, így megkérdeztem tőle: "Marci kérsz szaloncukrot?". A gyerek elernyedt, vonásai megenyhültek és innentől Nagyiékig csak ez szólt a torkából. Ja mert hogy szaloncukor az nem volt nálam, mondtam neki, h Nagyiéknál ehet :D
