2 hete nyomjuk az ipart, de most úgy istenigazából. Marcimnak indult a kötőhártyával, amire még összeszedett egy torokgyulladást, aztán elkaptam én is először a törökgyuszit, utána a kötőhártyát, s ha ez még nem lenne elég akkor bónuszként egy királyságos középfülgyulladást is. Toljuk az antibiot mind a ketten, mert az egyebek nem használtak lószart se. A kicsi porszívónk elvesztette eredeti küldetését, és szőnyeget ugyan nem, orrlyukat viszont annál többet látott. Marci úgy belejött, h nekünk már nem is hagyja eme művelet elvégzését, azt kizárólag csak ő magának sk. Jófej, na. A gyógyszereket úgy nyeli, mintha legalábbis egész mogyorós milkával kínálnám, és ha elfelejteném kikészíteni az éppen aktuális étkezéshez, mielőtt leülhetnék figyelmeztet: gyógysza, gógysza. Mikor adagolom neki, akkor pedig magyarázza, h "ezt is, azt is".
Holnap megyünk a harmadik kontrollra, de szerintem nem enged minket a dottónéni hétfőig sehová.
No, nem mintha nem élvezném az itthonlétet, és titkon hálás is vagyok a sorsnak, h akkor kényszerültem itthon maradni, mikor megindul Marci nyelve. Merthogy megindult, de nagyon. Egész nap be nem áll a szája és nagyon szépen ki tudja már fejezni magát. Lassan leszokik a sikításról, ha valamire szüksége van és felváltja az őrült rikoltozást az "aja, sega", "kérem" - így tisztán, és a "koszom".
A többi meg annyira zabálnivaló, h egy külön posztban írom le, mert kezdődik egy új sorozat az életünkben, mely valószínűleg az 'Aranyköpések' címet fogja viselni.
