No végül csak elindultunk úgy 10 óra tájban.
Apájának szóltam, h Pesten a Lánchíd irányába menjen, DE nem. Ő az Erzsébet hídon akart. Hiába mondtam, h a körút föl van túrva, be ne tegye még csak az első tengelyét sem. Betette. Ott szívtunk vagy fél órát és ha nem szólok neki, h héééé Erzsébet híd - arrrraaaa, akkor még rossz sávban is ment volna. Így uccsó pillanatban becsusszantunk a Dohány utcába, ahol szintén jót ücsörögtünk. Nyeltem egy nagyot, meg elszámoltam vagy 100ig, hogy a dugóba ragadós akciója miatt ne hurrogjam le. Van ám navink és használtuk is... NADE Apjáa aszongya nem ismeri a Lánchíd felé az utat és nem bízik a naviban :S Ezek után gondolom nagy elvárás lenne, h bennem egy kicsikét is bízzon, ugyeugye?
Beiktattunk egy megállót Fenyvesen, ahol Pepe és Nagyi vártak már minket, megebédeltünk aztán továbbálltunk.
Marcon egy igazi jókisfiú volt végig az úton. mintha érezte volna, h az elkövetkező napok csak róla fognak szólni és ezért türelmes, figyelmes és kedves volt.
Az első 2 nap olyan so-so volt. Végig azt lestem, h Apája vajh mikor fog a szívéhez kapva összeesni. A második napon nem bírta, ezért kijött a helyi doki. kiderült, h az addig az epének gondolt problémára beszedett összes gyógyszer illetve megivott töménytelen menniységű kóla mind fölösleges volt, mert h Apájának bizony bordaközti ideggyulladása volt. Kapott szurit, meg gyógyszert. Az első két napban a gyógyszereken kívül nem költöttünk semmire, de azokra minyimum 4rugót. Pedig már így is elég komoly útipatikával indultunk. A vicces az volt a vizitben, mikor a doktor úr megszólalt: "kérem, feküdjön fel a billiárd asztalra a vizsgálat céljából'", mivel Marci épp délutánit aludt, szó sem lehetett arról, hogy bárki betegye a lábát a szobánkba.
2 nap szenvedés után én már nagyon untam a kóválygást. Strandolni vágytam és kirándulni, golfozni és wellnessezni Marci alvásidejében. Mivel apájának már csak kisebbet szúrt a szíve így úgy döntöttem, h eljött a terheléses próba ideje, leszóltam a recepcióra, hogy mi most bizony tekerni szeretnénk, így kérjük az ajándék bicót, meg valami szuper ülést a legkisebbnek. Marci - a kis betoji - először nem értette, h most miért is csatoljuk be ebbe az ülésbe, és hogy van az, hogy a lába a földet nem éri, mégis halad? El is kezdett rendesen visítani, de aztán beleszokott szépen a helyzetbe. A terheléses szívpróbát egyébként megspékeltem Marci súlyával, mert apa bicajára tetettem az ülést :D (jóvanna, én vittem a kétszer olyan nehéz csomagokat!). Elmentünk hát Vonyarcvashegyre. No nem kell aggódni, nem hajtottam meg nagyon Apáját, csak úgy 3 km-re voltunk a szálláshelyünktől. A Szent Mihály dombon aztán elfogyasztottuk a kötelező zabfalatokat meg Vitatigrist 10 órai gyanánt, bedobtuk a Kápolna perselyébe az aprónkat, megcsodáltuk a kilátást és távoztunk. Marci hazafelé annak rendje és módja szerint totál beájult, amivel csak az volt a bibi, hogy
1. még nem ebédelt (az éhes gyerek nem alszik 3 órát ám)
2. folyamatosan lecsuklott a feje
A kettes probléma kiiktatásának céljából Apája - a Hős - levette a pólóját és kikötötte a gyerek fejét az ülés támlájához, aki ettől úgy nézett ki, mint a Karatekölyök, viszont fel is ébredt. Mivel felébredt, az egyes problem is megoldódott, visszaérve a szladiba megetettem és miután elaludt én lehúztam wellness vizitre. Volt a csomagunkban egy fél óra infraszauna is, gondoltam kihasználom, ha már az időjárás a strandolást nem engedélyezi. Aztán még úszkáltam is kicsit a benti mediben. Apája erről lemaradt, ő volt ugyanis a bébicsősz (a terhelés után, ugye, járt neki egy kis pihenés :D). Najó, nem maradt le, mert az uccsó nap lezavartam, nehogymár ott hagyjunk 30 perc infraszaunát ;-)
Folytköv: a további izgalmas eseményekről később, rövid posztokban számolok majd be.
